Luxushajóval a Karib-tengeren

Amikor életemben először láttam tengerjáró hajót egy görög kikötőben, nem akartam hinni a szememnek. Messze, a tengerpart emeletes házai mögött egy hatalmas hófehér építmény világított a sötétben, apró ablakai sárgán ragyogtak, és ami a legfurcsább volt, egészen lassan, de megindult. A partra érve döbbenten láttam, hogy amit messziről figyeltem, az nem más, mint egy hatalmas, több mint tíz emeletes vízen úszó luxusszálloda. A magasból apró emberek integettek az apró teraszok korlátai mögött, s én meg voltam győződve arról, hogy ők a világ legszerencsésebb és leggazdagabb emberei.

Azt gondolnánk, a luxushajós utazásnál nagyobb fényűzés nemigen létezik. Csak szelni a végtelen tengerek tarajos hullámait, koktélt szürcsölgetve napozni a medencékkel teleszórt fedélzeten, a vacsoránál nagyestélyiben feszíteni az elegáns étteremben, és néha izgalmas felfedezőútra indulni, ha mozgó szállodánk partot ér valamelyik bájos Karib-szigeti kikötőben. Mindez talán a virágkorát élt Titanicot idézi, legalábbis addig, amíg magunk fel nem jutunk egy ilyen hajó fedélzetére.

Jól szervezett kezdetek
Kitartó, barátságtalan februárt hagytunk a hátunk mögött, s félnapos repülés után plusz 32 fokot és mínusz 5 órát számolhattunk Puerto Rico fővárosában, San Juanban. A változásokra – bár számítottunk rájuk – nem sikerült felkészülni: a repülés elcsigázott, az időeltolódás pedig másnapos kóválygást ültetett a fejünkbe. De közel egy órás sorban állás és űrlaptöltögetés után végre megkapjuk bankkártya méretű hajóbelépőnket, mely ettől kezdve egy héten keresztül egyszerre hitelkártya, kabinkulcs, személyazonossági igazolvány és mégis, olykor felesleges kellék, például a fedélzeti jakuzziban.

De a bejelentkezéssel szerencsére véget is ér a kellemetlenség. A jobbfajta szállodai szobára emlékeztető kedves kabinban jégbe hűtött pezsgő és köszöntőlevél vár. Az este 10 órás indulást a fedélzetről szemléljük: mintha maga a föld mozdulna meg alattunk, s a gigantikus méretű hajótest irdatlanul hangos kürtszóval megindul a koromsötét kelet felé. Idehaza hajnali három körül lehet, így az éjszakai biztonsági oktatásra már igencsak elgyötörve érkezünk. Nem sokon múlik, hogy a narancssárga, mentőmellénnyel kombinált mentőövvel a nyakunkban dőljünk végig az enyhén ringatózó ágyon.

St. Thomas domboldalai
A reggel azonban nem csak friss erőt hoz, hanem az első élményt és a biztató következtetést: miután a hajó estétől reggelig halad, minden egyes nap új helyszíneken ébredünk majd. Mire felsétálunk a fedélzeti étterembe, hogy a teraszon költsük el reggelinket, már egy hófehér vitorlásokkal teleszórt pompás öbölben horgonyzunk. Az utasok nagy része a korlátok mellett bámészkodik, s bár több mint két és fél ezren vendégeskedünk a Carnival Destiny fedélzetén, 10 órára a hajó nagy része tülekedés nélkül kiürül, hiszen odakint halaszthatatlan programok várnak.

St. Thomas az Amerikai Virgin-szigetek közigazgatási központja. Az apró, mindössze 20 kilométer hosszú és 5 kilométer széles sziget Charlotte Amalie öble fogadja a naponta ezrével érkező turistákat. De mégse higgyük, hogy a kis Karib-tengeri szigeteket naponta elönti a hajós turisták tömege. Az ide érkezők nagy része ugyanis lusta amerikai, akik a valódi felfedezőtúrák helyett a mindössze 2-3 órás, bevásárlással egybekötött fakultatív tengerparti heverészéseket választják. Így adódik, hogy csodálkozó pillantásoktól kísérve egymagunk vállalkozunk a félórás gyaloglásra a kikötőtől az első motorkölcsönzőig, ahol szintén magányosan kérünk felvilágosítást a sziget valódi látnivalóiról.

Persze az Amalie-öböl színes piaci forgatagának mi is áldozatául esünk, hogy aztán néhány rikítóan színes karibi ruhadarabbal gazdagabban kászálódjunk vissza a motorra, és induljunk az öböl meredek utcácskáin keresztül a szépséges, lankás hegyoldalakkal megáldott St. Thomas csúcsa, a Drake's Seat felé. A kilátóból pompás panoráma tárul elénk, nem csoda, ha Sir Francis Drake angol haditengerész, a spanyol hadiflotta mozgását szemmel tartva többnyire a szükségesnél tovább bámészkodott itt annak idején.

Odafentről mi is kiszemeljük a Magens Bay másfél kilométer hosszú, vakítóan fehér szegélyű tengeröblét. Ezeken az apró szigeteken alig érzékelhetőek a távolságok, így motorral is mindössze 20 perc, és máris mezítláb keresünk árnyékot adó pálmafát a porcukor finomságú homokfövenyen. Néhány óra paradicsomi pihenés után nehezünkre esik továbbállni, pedig nem más vár ránk, mint a hasonlóan káprázatos Coki Beach, szintén a közelben. Az itteni tengeri nemzeti park és obszervatórium egyéb tengermélyi látnivalót is kínál, mi azonban nem tudunk betelni a sekély öböl sosem látott tisztaságú, hihetetlen világoskék vizével. Sem pedig azzal a jóleső tudattal, hogy míg odahaza nagykabátban vacognak az emberek, mi ideát, a Földgolyó szerencsésebb oldalán kíváncsian merülünk alá újra és újra, hátha megfejtjük a színek titkát.

Dominica, a kannibál sziget
A Kis-Antillák Szél felőli szigeteinek egyike a szintén pici Dominica. A Karib-szigetek legtermészetesebb tagjának tartott földdarab igazi felfedezőtúrákat ígér. A közlekedési táblák hiánya és a helyi gazdasági szokások arra kényszerítenek, hogy partra lépve megadjuk magunkat az első, nagyhangú fekete taxisnak, aki megviselt kartonpapír tábláján mutogatja szigetének turistacsalogató látványosságait. Jó néhány túralehetőséget felvázol az elkövetkező három órára, és sehogyan sem érti, hogy mi nem válogatni szeretnénk plakátjának fotói között, hanem valamennyit látni szeretnénk, és egészen estig ráérünk. Az amerikai vendégeken nevelődött bennszülött végül megérti, hogy kivételesen egész napos munkáról van szó, s néhány perc múlva dzsipjének légkondicionáló-hűtötte bőr üléséről bámészkodunk kifelé ebbe az egészen más
világba.

Hamar kiderül, hogy alkalmi idegenvezetőnk, a nagyhangú, de enyhén dadogós Jeff szórakoztatóbb, mint gondoltuk. Próbál ugyan tájékozottnak tűnni, de valójában fogalma sincs, hol van ez a Hungary nevű ország, ahonnan szokatlanul sovány, egész nap barangoló turisták érkeznek. Annál többet beszél azonban kis szigetéről, melyhez érezhetően gyengéd szálak fűzik, még ha addig a bizonyos szeptember 11-ig New Yorkban is dolgozott villanyszerelőként. Meséje és minden szembejövőt köszöntő harsány „Hi, my Brother!” kiáltásai közben elhagyott esőerdei utakon kanyargunk, néha megállunk egy-egy ismeretlen gyümölcskóstolóra, az út menti büféknél egy hideg helyi sörre – amit Kubulinak hívnak – vagy friss kókusztejre. A bennszülöttek félszegen kedvesek, csak az átlagosnál szegényebb, de csodálatos helyen élő karaib indiánok faluja kelt furcsa benyomást: aprópénzt kolduló, a hegyekben termesztett marihuánától zavaros tekintetű helybéliek jönnek elő színes, gerendákból összetákolt, mégis bájos házacskáikból.

A sűrű esőerdővel borított, vad szépségű Dominicát egyébként évszázadokon át kannibál szigetnek tartották, mivel itt éltek a karaib indiánok. Bár Kolumbusz már 1493-ban felfedezte, a gyarmatosítók jó ideig nagy ívben elkerülték a rosszhírű földdarabot, mely sokáig szökött rabszolgáknak nyújtott menedéket. Az elhagyatott utakon autózva, a buja erdőségeket pásztázva ezen nincs is miért csodálkozni. Az 1 447 méteres Morne Diablotin csúcs garantálja a hegyes-völgyes tájat, ahol több nemzeti parkot is találunk. Az esőerdők mélyére hatolva pompás vízeséseket keresünk fel, például a 60 méteres, lenyűgöző Trafalgar Falls-t.

Dominica hűsítő strandjaira már nem jut időnk, felejthetetlen élmény viszont az esőerdőben tett csuromvizes barangolás. Ha eddig elképzelhetetlennek tartottuk a hatalmas páratartalmat és a szüntelen esőt, itt aztán saját bőrünkön tapasztalhatjuk a természet érdekességeit. A kisebb-nagyobb esőerdei magaslatokat sűrű, szürke esőfelhő üli meg, s amint haladunk az úton, át a hegyeken és dombokon, időnként a szikrázó napsütés hirtelen sűrű köddé és esőfátyollá változik. Nem csak a levegő, de az ember orra, füle, bőre is megtelik nedvességgel, a nyirkosság beköltözik a hátizsákba és a ruhába, hogy aztán néhány kilométer vagy csak percek múlva újra szikrázó, forró napsugarak váltsák fel a kifogyhatatlannak tűnő esőnyalábokat.

A gyarmati hangulatú Barbados
Hajónk dél felé tartva eléri Barbados szigetét, amely háromszáz éven át brit gyarmati uralom alatt állt. Fővárosa, Bridgetown utunk eddigi legnagyobb városa, jó néhány történelmi – és persze főként gyarmati – emlékkel. Mégis, jobban vonzanak bennünket a vidék szépségei és a híres vadrezervátum. Az ajándékboltok okosan telepített útvesztőjéből kikeveredve gyorsan autót bérelünk, és tanácsot kérünk a helyi turistairodában. Kérdéseinkre kivételesen csak ímmel-ámmal válaszolnak, az autóbérlő vezetője pedig rögtön figyelmeztet: ha borravalóval kívánjuk elismerni „kedvességét”, ezt azonnal tegyük meg, mert később már úgy sem találkozunk vele.

Térképpel a kezünkben azonban miénk ez a sziget is. A keleti part gyarmati időket idéző, igényesen felújított, kiadó villái, pazar szállodái, ápolt golfpályái máris előrevetítik, hogy Barbados az előzőnél jóval mesterségesebb sziget lesz. A tengerpartokat délutánra tartogatva bevesszük magunkat a sziget belsejébe, a sokak által ajánlott vadrezervátumba. A beígért szabadon kószáló majmok és a félelmetes krokodilok azonban nem bújnak elő a tiszteletünkre, így be kell érnünk szelíd teknősökkel, kistermetű emlősökkel, fácánokkal, papagájokkal, gőtékkel, gekkókkal, kígyókkal, pelikánokkal. No és persze egy út menti banánültetvénnyel, ahol azonban csalódásunkra kizárólag éretlen, zöld gyümölcsöket találunk, de legalább látjuk, mi fán terem.

Kellemes hajósnapok
A Barbados és Aruba szigete közötti hosszú szakasz egy egész napra a hajóra zár bennünket. De aggodalomra nincs ok, az úszó óriásszálloda bőven ellát programlehetőséggel. Már az is élmény, hogy üvegliftből üvegliftbe szállva keresztül-kasul bolyongunk a tágas terű szintek között, bekukkantva egy-egy bárba, az internet kávézóba, a kaszinóba, a színházba, körülnézünk az üzletekben és ajándékboltokban, a konditeremben, a masszázsrészlegben. Sőt, megkülönböztetett figyelmet élvező magyar újságíró-vendégekként még a teljes hajószélességnél nagyobb, csupa üveg, pompás körpanorámát nyújtó irányítóterembe is bejutunk, az olasz kapitányhoz és a legénységhez. A délutánt a fedélzeti napozóágyak, a csúszda, a medencék és a jakuzzik filmbe illő környezetében töltjük, és kiszámoljuk, hogy – költőpénzzel együtt – mindez fejenként körülbelül 500 ezer forintjába kerül vállalkozó szellemű honfitársainknak.

Mert bár hasonló árfekvésű utazások bőven akadnak a hazai utazási piacon, egyhetes hajózásunk alatt megtudjuk, hogy magyarok csak elvétve nyaralnak ilyen típusú cruise-okon. Az amerikaiak számára viszont jóval olcsóbbnak számít ez az utazási forma, így nem csoda, ha nyugdíjas házaspárok ugyanúgy itt süttetik a hasukat, mint szünidős diákok vagy kisgyermekes családok. Ezért aztán nem is a „felső tízezer” képviselőit láthatjuk az elegáns éttermekben: bár az estélyi ruha és a szmoking alkalomadtán itt is kötelező, egyeseknek tetovált kígyó kúszik ki a dekoltázsából, mások esetlenül botorkálnak sosem viselt, kényelmetlen körömcipőikben. A hajó egy hétig pompás amerikai társadalmi tanulmányt nyújt, szórakoztatót és kiábrándítót egyszerre.

A Carnival Destiny nevű tengerjáró egyébként 1 100 fős nemzetközi személyzettel szeli az óceánt: a kapitány olasz, a séf indiai, és a többi fontos poszton is dán, ausztrál, szlovák vezetők állnak, hogy csak néhányat említsünk. A fedélzeten viszont jobbára amerikaiak „gurulnak”, a hihetetlenül sok kövér ember között egy ideig tökéletes alak nélkül is pompásan érezhetjük magunkat. Még akkor is, ha a teljes ellátást nyújtó utazás alatt – miközben elveszünk a szinte folyamatosan nyitva tartó éttermek, a fedélzeti üdítő- és fagylaltgépek kínálatai között – néhány felesleges kilót mi is felszedünk. Az éttermekben és a bárokban sok közép-kelet-európai, köztük többtucatnyi magyar fiatal is dolgozik, akik hosszú hónapok óta nem találkoztak Magyarországról jött magyar vendéggel, Amerikába szakadt hazánk fiával is csak tavaly ősszel.

Aruba, a kaktusz-sziget
Utolsó állomásunk a Holland Antillák gyöngyszeme, Aruba. Bár a kis földdarabot már a XV. század utolsó évében felfedezték a spanyol hódítók, olyannyira bozótosnak és kietlennek találták, hogy elnevezték „haszontalan szigetnek”, s egy évszázadig felé sem néztek. Hála a felületes megállapításnak, az őslakos indiánok viszonylag zavartalanul élhettek, s így a XXI. században is jóval többet fedezhetünk fel nem csak az érintetlenségből, de a helybéliek ősi arcvonásaiból is.

A tengerpartok egy részét persze Arubán is a nyaralók igényei szerint alakították ki: a hosszú, homokos öblök vonalával párhuzamosan hatalmas szállodák és hangulatos éttermek sorakoznak, a strandokon nádtetős büfék állnak, s a vízi sportok rajongói ugyanúgy tobzódhatnak itt az örök nyár kínálta örömökben, mint a lusta napozók a heverészésben.

Az igazi csemege azonban még ránk vár: dzsipet bérelünk, és bevesszük magunkat Aruba különleges kaktuszerdejébe. A nemzeti park egy része négy keréken is bejárható, a különös táj mellé így néhány óra alatt ősi barlangrajzok, pompás sziklaképződmények, hófehér homokdűnék és vadul hullámzó, korallsziklás tengeröblök élményét is begyűjtjük. A kirándulás egyetlen tömeges látnivalója a fenséges szépségű természetes kőhíd Andicouri közelében. Ismét egymagunk szeljük át Arubát egyre porosabb Suzukinkkal.

Búcsú San Juanban
Még egy henyéléssel töltött nap az errefelé jobban hullámzó Karib-tengeren, és visszatérünk Puerto Rico szigetére, San Juanba. Majdnem egy teljes nap áll előttünk a repülőgép indulásáig. A hangulatos óváros egy-két óra alatt bejárható, a szép fekvésű domboldalak két erődjéről, az Old San Juanról és az El Moro-ról pompás kilátás nyílik a tengerre. A spanyol negyed meredek utcácskáin kellemes sétát teszünk a vasárnap délelőtti nyugalomban, ahol úgy tűnik, mintha csak azok a helybéliek lennének ébren, akik örökmozgó gyermekeikkel sárkányt eregetnek a San Juan erőd körüli hatalmas füves réten. S bár elindulunk a közeli Luquillo sokak szerint csodás tengerpartja, és az El Unique, azaz a Karibi nemzeti (eső)erdő felé, a hatalmas külvárosi és bevezető úti forgalom miatt csak araszolva érjük el ez utóbbit. A főútról letérő, több kilométeres, kanyargós betonút buja esőerdőn át vezet. Újraéljük a bőrigázás fantasztikus élményét, miközben vízesések, különleges növények kísérik utunkat, s egy kilátó tetejéről széttekintünk az innen áthatolhatatlannak tűnő esőerdő fölött. S bár ellenállhatatlan erővel vonz tovább a fényes nappal is párás félhomályba vezető út, ésszerűbbnek tűnik visszafordulni. Hacsak nem kívánunk visszakéredzkedni mostanra vendégsereget cserélt hajónkra. Pedig még potyautasként, a fedélzeti napágyakon aludva is szívesen vállalkoznánk még egyszer a Karib-tenger szigetről szigetre vándorló, egyszerre izgalmas és kényelmes hajóútjára.

UTAZÁSI INFORMÁCIÓK
Elhelyezkedés: Észak és Dél-Amerika között, Kis Antillák. Államforma/közigazgatás: Aruba: parlamentáris demokrácia (Hollandia); Barbados: alkotmányos monarchia (Anglia); Puerto Rico: függő terület (USA); Dominikai Közösség: köztársaság (független állam). Hivatalos nyelvek: Angol (Barbados, Puerto Rico, Dominica), Holland (Aruba). Fővárosok: Oranjestad (Aruba), Bridgetown (Barbados), San Juan (Puerto Rico), Roseau (Dominica). Vallás: Római katolikus, protestáns, hindu, muszlim, zsidó. Lakosság: Fekete, mulatt, fehér. Éghajlat: Trópusi, száraz és esős évszak. Időeltolódás: 5 óra. Vízum: Aruba, Barbados, Dominica: nem szükséges. Puerto Rico: USA vízum szükséges. Ajánlott utazási időpont: December-március. A főszezonon kívül (április-december) nagyon meleg, de olcsóbb. Látnivalók: Gyönyörű tengerpartok, nemzeti parkok, esőerdők. Pénznem: Szigetenként különböző, de az USA dollárt mindenhol elfogadják.

Szöveg: Szabó Virág